Tegnap éjjel akartam írni, csak valamiért nem ment a blog, most meg már nem olyan, szóval rövidre is fogom a dolgot. Csak annyi, hogy mindig meghökkent, elborzaszt, megfélemlít, elbizonytalanít, hogy mennyire törékenyek az emberi kapcsolatok. Egy nap alatt, egy óra alatt, egy mondattal…

 Csak álltam és néztem ahogy tombol a természet helyettem is. Hatalmas villámok voltak, a dörgések pedig a panel tömbök között még erősebbek voltak. Nem gondoltam volna, hogy idáig eljutok. Hogy még mélyebbre süllyedek/ünk. Süllyed. De igen, velem bármit meg lehet csinálni.…

Már kezdem megszokni, hétvégén otthon, most meg 3 napig Szegeden vagyok egyedül. Itt azért kicsit jobban nyomaszt a dolog, rohadt nagy házban, ahol öten élünk...még jó, hogy szeretem a fura hangokat, meg hogy imádom a horrorfilmeket :) De hiányzik, hogy nincs kivel együtt röhögnöm…

Muszáj, nem bírom ki, ha nem adhatom ki magamból. Fizikát tanulnék, de valami mindig közbejön. Először összekaptam G-vel (barátnőmmel), aztán lenyugodtam volna, mert ki is békültünk, megbeszéltük miken, hogy kellene változtatni, és utána, nem sokkal később....rámírt.…

Nem jó itthon. Ilyenkor bent szoktam lenni a városban, barátnőmmel, barátokkal, és iszogatunk, vagy barátnőmnél vagyunk, filmezünk, beszélgetünk, stb. Ehelyett ő iszik haverokkal, én meg itthon ülök-tuniillik nem kapok pénzt, eről egyszer külön postot írok-, és fizika tanulás…

 Most nem akartam postot írni, nagyon nem, mert már így is el vagyok késve, de muszáj. Valami fura érzésem van, most már órák óta. Mint amikor vizsga előtt vagy, vagy műtétre mész a kórházba. Az a nyomasztó izgalom, a szívem a torkomban, a lábam a szokásosnál is jobban…